Vámos János Érsekújváron (Nové Zámky) született, a Szlovák Műszaki Egyetem Dizájn Intézetében szerzett mesterdiplomát. Prágában él és a prágai Szépművészeti Akadémia hallgatója, először Robert Šalanda és Lukáš Machalický, később Marek Meduna és Petr Dub festészeti műtermében. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett már részt Szlovákiában, Magyarországon, Romániában, Szerbiában és Csehországban is. Jelenleg Budapesten tartózkodik, ugyanis ő az első művésze a HAB rezidenciaprogramjának, így ebből az alkalomból készült vele az alábbi interjú.

 

Miért lettél festőművész?

Régen transport designer akartam lenni, vagyis aki az autók és egyéb járművek formatervét készíti, majd mikor formatervezőnek tanultam, elkezdtem realizálni, hogy milyen élettel jár az, ha az autótervezést választom. Mindig azt gondoltam, hogy azt a szakmát érdemes választani, ami organikusan beilleszkedik az ember életébe. Ahogy jobban megismertem magam rájöttem, hogy nekem a szabadság nagyon fontos. Festőként szerintem nagyobb a „játszótér”, mint autótervezőként.

A formatervezés egy kötöttebb alkotói folyamat. A festészetedre inkább a tervezettség vagy a spontaneitás jellemző?

Valahol a kettő között. Fontos szerintem, hogy a festés egy szimbiózis legyen a kép és az alkotó között. Ha figyelek a képre, lehet a kép jobban tudja, hogy mi a jó neki. Néha van egy elképzelésem, aztán ahogy mutatja magát a vászon, végül lehet más technikai megoldást alkalmazok, mint ahogy eredetileg terveztem. Ez is olyan, mint az autóvezetés. Akkor működik jól a dolog, ha teret engedsz a kocsinak. Te vezetsz, de hagyod érvényesülni az autót, veszed a visszajelzéseit, megbízol benne, megismeritek egymást. Nálam a festészet is ilyen. Figyelem, hogy mit kér tőlem a kép, de azért van egy elképzelésem milyen irányba szeretném terelni.

Hogy jellemeznéd a saját művészeted?

Most épp nyitottabban hagyom ezt a kérdést. Ebben a szériában fontos, hogy minél kevésbé legyenek repetitívek a képek, próbálok többféle megközelítést felvonultatni. Az utóbbi években időszakosan festek, vannak hónapok, amikor majdnem minden nap. Majd elfáradok benne, vagy akár észreveszem, hogy a képek esztétikai megoldásai ismétlődnek, vagy azt érzem, hogy már elmondtam, amit akartam, nem érzem szükségét újrafogalmazni. Ilyenkor inkább szünetet tartok, olvasok vagy teljesen mást csinálok, olyanokat, amikre nem fordítottam időt, amíg aktívan festettem. Erre van egy nagyon jó szlovák szó, az „odstup”, ami leginkább távolságot jelent, de a műtárgytól való ellépést/hátralépést is jelentheti. Hatása alatt vagy a képnek, amit festesz, majd hátralépsz, akár hetekre is, és mikor visszatérsz hozzá, máshogy kezdesz neki, mintha újra tanulnál festeni. Ez hoz egy frissességet az új munkáknak.

Most is egy ilyen szünet után vagy itt?

Nyár elején nem festettem, utána volt egy ideiglenes műtermem Szőgyén közelében, majd jöttem-mentem, és most ez megint egy aktívabb időszak a festésben. Nagyon jó itt, hogy minden helyben van, felébredek és rögtön rá tudok nézni a képre. Prágában az Akadémián van a műtermem. Megvan annak is az előnye, ha máshol van a műterem és az otthon, főleg ha az „odstup”-ot keresem. A prágai műteremnek az az előnye, hogy közel 8 méteres a belmagasság. Itt jelenleg alkalmazkodni kell a térhez. Ami nagyon jó ebben a műteremben, hogy tiszta, vizuálisan is, nincsenek olyan elemek, amik elvonnák a figyelmemet.

Milyen élmény itt lenni Budapesten?

Nyáron vidéken egész mást tapasztaltam, mint Prágában, és mint itt most Budapesten. Ez a város nekem inkább sokéjszakás kaland, egyelőre nem tudom elképzelni, hogy ebből szerelem legyen, vagy egy komoly kapcsolat, aztán meg kitudja. Viszont nagyon kalandos. Szeretek itt időt tölteni, vannak itt számomra fontos emberek. A budapesti éjszaka olyan, mintha véget sem érne. Prága korábban elmegy aludni. Budapest jóval élőbb város, ami lehet jó is, meg kevésbé is. Most ezért jöttem ide, mert szerettem volna a munkáimba belevinni ezt a vadságot. Nyersebben akarok kezelni bizonyos felületeket. Pestben van ez a játékos rendezetlenség, amit igyekszem a munkákba is belevinni.

Mesélsz ezekről a képekről, amiken épp dolgozol?

Az első képet akkor kezdtem el, amikor épp nagyon fáradt voltam, festeni akartam, de nem volt kedvem az előkészületekhez, ezért lefektettem a képet a földre, és mint a kisgyerek azzal alkottam, ami épp a kezembe akadt. Van rajta pasztell, akril, és több irányból van festve. Mivel fekszik, nincsen alja és teteje. Szeretnék még az autós világ vallási aspektusával is foglalkozni, vannak ötleteim, meglátjuk. Van itt bukósisak, leültetett, szélesített utánfutó és még sok más.

Érdekes számomra ennek a fogyasztói társadalomnak a vallásszerűsége. Bizonyos vallási motívumoknak helyükbe léptek olyan dolgok, amelyek inkább fogyasztói attitűdök. Érdekes, ahogy rászoktatták az embereket a fogyasztásra, az emberhez tartozó tárgyak is már szinte az identitásuk részei. Az autó egy jó példája ennek. Alapvetően a szabadságnak és a szabad mozgásnak a szimbóluma. A kontextus, amiben létezünk, az információnak, a mozgásnak és a sebességnek a kora. Az autó ennek a mozgásnak és a sebességnek a tárgya. Az autód reprezentál téged, de valamennyire te is reprezentálod az autódat, hiszen ahhoz, hogy legyen autód, adnod kell az életedből valamennyi időt. Szolgál téged, de te is őt. Megdolgozol azért, amit később az autóra költesz. Valahogy mégis ad annyit, akár érzelmileg, akár praktikai szempontból, hogy az emberek elfogadták, hogy ezzel az áldozattal jár. Próbálom az autókat entitásként ábrázolni, érdekel az ember-tárgy közti viszony. Mint egy „extended self” (kiterjesztett én). Ahogy beülsz a kocsiba, úgy te a gép része vagy, a fizikai mozgásoddal irányítod azt, ami körbevesz, és ha a közlekedést veszem kontextusnak, akkor te és az autó egysége vagytok „te”.

Ez az itt-tartózkodásod témája, vagy már korábban elkezdett foglalkoztatni?

Az utóbbi években egyre jobban érdekelnek az általános esztétikai kvalitások és festészeti kérdések. Ennek adok egy aktuális köntöst. A vizuális elemeket, amiket használok, úgy igyekszem kombinálni, hogy vagy nagyon konkrétak legyenek, vagy csak utalok rájuk, akár egy üres felülettel. A befogadó szubjektumából hívok elő emlékképeket, így végül az ő tudatában áll össze a festmény. Ez valamennyire válasz is a vizuális szmogra, amit ebben a hiperkonkrétnak tűnő, mégis gyakran megfoghatatlan és instabil világban tapasztalok.
Azt szeretném, hogy a kép és a befogadó között partneri viszony, párbeszéd legyen, ne alá- és fölérendelt hierarchia. Szerintem jelenleg, ha nincs tere a befogadónak, nem él úgy a mű, azt érezheti a néző, hogy nem tud hozzá kapcsolódni. A kép nem bálvány, a befogadó emlékeinek és szubjektumának is van hely benne. Az ürességet is ezért használom mint kompozíciós elemet.

Ami még érdekes lehet az a módszer, amit a sebesség esztétikájához kötök. Az agyunknak meg kellett szoknia, hogy a felgyorsult világban sokkal több képet látunk, mint azelőtt. Gondolhatunk itt az autó- vagy vonatablakra, amiben gyorsan változik a táj, de pl. a reelsekre is. Az agyunk ehhez úgy alkalmazkodott, hogy igyekszik kiszűrni a lényeget. Ezelőtt tájképeket készítettem, amiket úgy igyekeztem megfesteni, hogy a tájnak az esszenciáját ragadjam meg, és az esszenciális formákból újra szintetizáljam a látványt. Tisztább volt az általam újra komponált tájkép, mint a táj maga, de ez azt tette lehetővé, hogy a befogadó szabadon asszociáljon a saját emlékeire.

Miként találkoztál a HAB rezidenciaprogramjával és milyen elsőnek lenni ebben a programban?

A MAMSzE-n (Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete – szerk.) keresztül találkoztam ezzel a pályázati kiírással. Én lehetek az első, aminek nagyon örülök.

Mik a terveid az ittléted idejére? Mit tervezel utána?

Pesten szeretném kihasználni az időt, hogy magamba szívjam az itteni impulzusokat, időt töltsek az itteni emberekkel, de azért szülessenek új munkák is. Utána visszamegyek Prágába, viszont amíg tanulok – most már hamarosan végzek – szeretnék kimenni ösztöndíjprogramra.

Hová mennél szívesen?

Nyugatra, a Benelux államokba. Érdekel engem ez a friss, tiszta esztétika, szeretem az okos képeket. Hasonlóan, mint a rap szövegekben is, ahol tudnak pontosan fogalmazni, ahol érzem, hogy a rapper olvasott, nem csak nagyjából tudja magát kifejezni. Minél több a szócséplés, annál jobban hígul a tartalom. A festészetemben is igyekszem ezt szem előtt tartani. Ha üres tereket használok, amellé átgondolt vizuális elemeket teszek.